Kéken  

Dereng a hold a néptelen vidéken.  
A tar hegyek, mint álmodó vadak,  
Mint ázott barmok, úgy párállanak,  
Süttetvén sovány hátukat a holddal.  
Hullámzik, szuszog, lüktet a hegyoldal. 

Micsoda éjjel!  
Telis-teli titokkal és veszéllyel,  
Szeszéllyel, szenvedéllyel!  
Micsoda éjjel!  
Vélnéd, halottak járnak szerteszéjjel,  
Úgy zúg a szél, oly érdesen, süvöltőn. 

Az élők hanyatt fekszenek a földön,  
Ernyedt gerinccel, szétomolva,  
Horkolva, haldokolva,  
Minthogyha mindet megmérgezte volna  
A gyilkos est.  
Foguk pihen.  
Mohó nyelvükkel reggelig  
A halál ízét ízlelik  
Megbékélten és szelíden. 

Micsoda éjjel!  
Aluszik minden élő.  
Álmukra hull a hold igézete.  
De megpezsdül az élettelen dolgok  
Különös élete. 

Egy csonka tönk szemén kigyúl a szikra.  
Aztán pendülve pattan szét a szikla.  
Fel-felpöfög a parti szik.  
A víz magától gyűrűzik.  
Borzong a száraz nád, a sás,  
Felszínre bugyborogja fájó  
Sóhajait a rothadás  
Borong a vízmosás,  
Hegyomlás zaja döndül messze.  
A fonnyadt fű felül a tompa neszre,  
És nyújtózik. 

S ki tudja, még hányféle mozgás,  
Borzongás, zsongás,  
Hányféle villanás, hányféle álom  
Hullámzik végig most e furcsa tájon,  
E széles völgy szeszélyes hajlatán,  
Amelyet nappal meg se látok,  
Mert nappal a hazám,  
De éjszaka, ilyenkor, éjszaka  
Kigyúl és úgy ragyog,  
Mint odafent a csillagok,  
Mint az először megpillantott tájak. 

Áhítat tölt el és alázat. 

Igen, igen, az ismerős világot  
Úgy hagyjuk el, hogy szívünk meg se retten.  
Az vonz csupán, mit ködbe vont a kétség,  
S titokzatossá bűvölt a sötétség -  
A sejtelmes, az ismeretlen.