Ó-török románc

Énekli egy lírai lelkű müezzin, zárás
után, csak úgy, a maga szórakozására

Sok száz év előtt, nem is tudom, hányba'
Bagdadban élt egy gyönyörűszép lányka,
a szűz Fatime - így hívták őt szerte -
szíve szerelmét még senki el nem nyerte,
de szörnyű végzet! - szemet vetett rája
Bagdad városának büszke kalifája,
bár Fatime sírt, s a lelkét kitette,
a zord nagyúr a hárembe vitette...
A strófa vége egyelőre ennyi:
Jaj! nehéz dolog erényesnek lenni!

S míg Fatimét a palotába vitték,
a bús menetet többen megtekinték,
egy szent öreg jött éppen velük szembe
s szólt: sorsod meghat,Fatime, te szende!
Megígérem bűvös hatalmamnál fogva:
hogyha férfi érint, meghalsz azonnyomba',
de erényedért büszke lesz majd orcád,
...

Álmot láttam, mily talány!
Voltam szűz királyleány,
Angyal őrzött, égi sarj,
Ne érintsen semmi baj.

S mert könnyem hullott végtelen,
Megtörölte két szemem,
Könnyem hullott, gyors özön,
Elrejtettem örömöm.

Akkor elszállt, menekült;
Rózsa-reggel felderült;
Illant könny és félelem,
Dárda, vért lett fegyverem.

S mire gyorsan visszatért,
Óvott már a dárda, vért,
Mert ifjuságom elrepült,
S fürtjeimre hó terült.

(Vámosi Pál fordítása)

Egy félig csókolt csóknak a tüze
lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
sírva szaladunk
s oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen
megbékült holtak,
de kell az a csók, de hí az a tűz
s mondjuk szomorúan:
holnap, majd holnap.

Régi felvétel.
Elsőre olyan, mint
egy elrontott
nyomat: életlen vonalak,
szürke foltok a papírba mosódva;

de aztán, ahogy
jobban megnézed, a bal sarokban
felfedezel egy ágat: lucfenyő
vagy ezüstfenyő nyúlik be a képbe,
és jobb felől, mintha egy domboldalon,
valami épp-hogy-csak
emelkedőn: egy kis faház.

A háttérben egy tó, és amögött
pár lankás dombhát.

(A kép dátuma:
egy nappal azután, hogy megfulladtam.

Én is ott vagyok, a kép közepén,
a tó vizének felszíne alatt.

Nem könnyű megmondani,
pontosan merre
vagy mekkora vagyok:

a víz és a
fénytörés torzít -

de ha elég sokáig
nézed: hidd el,
látni fogsz.)

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka 
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.

Az ingó, szűk kapu megzörren és kitárul:
Én sétálok megint az apró kert ölén,
És mézesen tüzel a délelőtti fény,
Túlérett szirmokon a nedves ragyogás gyúl.

Szeles, fehérlő délutánon,
mikor dalt hallasz messze, távol,
a tiszta, illatterhes égből
hull a napfényes, könnyü zápor.