"Fürge kis öregember lépett a műhelybe: Dzsepettó, azaz Málé, mert a gyerekek így csúfolták a málésárga parókája miatt.
Heves kis ember volt ez a Dzsepettó; kivált akkor gurult méregbe, ha valaki a csúfnevén hívta. Olyankor aztán se látott, se hallott, míg kellőképpen igazságot nem vett magának.
- Jó napot, Antonió mester! - köszönt Dzsepettó szép illendően. - Ha szabad érdeklődnöm, mit művel kelmed ott a földön?
- Számolni tanítom a hangyákat.
- Sok sikert hozzá, tiszta szívből!
- S kelmedet ugyan mi szél hozta hozzám, Dzsepettó koma?
- Nem szél, csak a lábam, Antonió mester, mégpedig azért, hogy szívességet kérjek kelmedtől.
- Állok elébe, ki vele gyorsan! - mondta az asztalos, és föltérdelt.
- Képzelje, mi jutott eszembe ma reggel!
- Képzelem, ha mondja.
- Azt gondoltam, faragok egy bábut. Persze nem akármilyet, hanem egy csodabábut. Olyat, amelyik tud táncolni, vívni, bucskázni a levegőben. Ha én azzal elindulok világot járni, nemcsak a mindennapi kenyeremet keresem meg, hanem a mindennapi boromat is. Mit szól hozzá?
- Micsoda ötlet, Málé! - vihogott föl hirtelen a cingár hangocska, de nem lehetett tudni, honnét.
Erre a Máléra Dzsepettó koma pirosabb lett a piros paprikánál.
- Hogy mer sértegetni kelmed?! - ripakodott rá az asztalosra.
- Már hogyan sértegetném? - tiltakozott Rézorr mester.
- Azt mondta, hogy Málé!
- Én ugyan nem mondtam!
- Hát talán én mondtam? Mondom, hogy kelmed mondta!
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
Addig-addig vitatkoztak, míg veszekedni nem kezdtek, s addig veszekedtek, míg verekedés nem lett belőle. Hajba kaptak, és alaposan elagyabugyálták egymást.
Mikor aztán vége lett a viadalnak, Dzsepettó málészínű parókáját Antonió mester szorongatta, Antonió mester ezüstszínű parókáját meg Dzsepettó.
- Add vissza a parókámat! - mondta Antonió.
- Te is az enyémet, aztán kössünk békét.
Az öregek kölcsönösen parókát cseréltek, kezet nyújtottak egymásnak, és megfogadták, hogy most már örök életükre jó barátok maradnak.
- Hát akkor hadd hallom, Dzsepettó koma, mi járatban van - mondta az asztalosmester, hogy ezzel is megpecsételje a békességet.
- Szeretnék egy darabka fát, amiből kifaraghatnám a bábumat.
- No, ha csak az kell... - mondta Antonió mester vidáman, és már ment is a tuskóért. "Te se fogsz rám ijeszteni többet" - gondolta magában; azzal fogta, és nyújtotta a barátjának. A fadarab azonban hirtelen ugrott egyet, ki a kezéből, neki a szegény Dzsepettó sovány lábszárának, de olyan erővel, hogy majd leverte a lábáról az öreget.
- Ejnye, ejnye, Antonió mester - dohogott Dzsepettó -, hát így szokás ajándékot adni? Jó, hogy bele nem sántultam."