Mikor mint néhány napos újszülöttet
fogtalak, s hazafelé indulóban
féltem, a lépcsőn valami kizökkent
egyensúlyomból, s visszatarthatatlan
bajba kerülsz, hisz elfödte a pólya
cipőm orrát is, amíg fokról fokra
ereszkedtem, s lábammal keresgéltem
talpam helyét egyik után a másik
gránitlapon, s megint új próbatétel
következett, már nem is csak a grádics
rettentő éleitől kellett óvnom,
az egyetemes gravitációból
fogtalak ki, öleltelek szivemre,
attól múlt el a percnyi kényszerképzet,
melyet mint anya juttattál eszembe,
s azért mondom, mert életednek része
az is, mikor még olyan öntudatlan
voltál, mint ez a csöppség a karodban.